Echo ez, a szegény Dámont csalogatja, Ki már szeretőjét rég nem találhatja. A fákra leírta okát keservének, Kérvén, hogy tüzével betűi nőnének. Ha Chloris kegyetlen: ide hozd sétálni, Meglátod, hogy tőled nem kíván elválni. De térjünk, Barátom! vissza Commingére, És a sírban szegzett ritka szerelmére. Lássuk, hogy áztatja könyvekkel hamvait, Halljuk, hogy bocsátja Istenhez szavait: Hogy viszi fájdalmát fényes zsámolyához, És hogy esik vissza koporsó lábához. Tudod, hogy németűl többet nem tanultam: Mint amennyi kevés, arra is szorúltam: Mégis verseidet midőn elolvastam, Ilyen esméretlen szavakra fakadtam.
A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból. Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez Balassi Bálint Báró gyarmati és kékkői Balassi Bálint (eredetileg Balassa vagy Balássa, Balázsa; Zólyom, 1554. október 20. – Esztergom–Szentkirály, 1594. május 30. ) magyar költő, törökverő nemes. A magyarországi reneszánsz második korszakának nagy alakja. A magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa. Apja gyarmati Balassa János (főispán) (Balassa Menyhért báró és Balassa Imre erdélyi vajda testvére), aki ekkor a zólyomi vár főkapitánya; anyja lekcsei Sulyok Anna, Dobó István és Bocskai György sógornője. A Balassa család a Sulyok família révén a kor nevezetes személyeivel került rokonságba: Sulyok Sára az egri hősnek, Dobó Istvánnak volt a felesége; Sulyok Krisztina pedig a majdani fejedelemnek, Bocskai Istvánnak adott életet. Felmenői között apai nagyanyja Perényi Orsolya, Perényi István leánya, Perényi Péter koronaőr és erdélyi vajda nagynénje. A költő szülei 1553 tavaszán kötöttek házasságot.
Valaha bájos, lenge leányka, deli legények kedvese voltál; karcsú és szép zerge-bokádra hét hosszú évszázadon át ódákat zengett a letűnt, messzi poéta-világ. Szép voltál egykor s üde, bájos, de az idő már rajtad is eljár; hajdani arcod bársonya ráncos, s fürge bokád csak sánta veréb; vén vagy már, vén, bár nem akarsz annak látszani még. Játszod a szép, tüzes asszonyt s még úgy kelleted önmagad egyre; de aki néked csókokat adjon, nincs már az a poéta sehol – lám, mindenki kerül, kinevet s más tájakra lohol. Te, aki egykor büszke legények, Byron drága szerelmese voltál, csak rongy vagy már, senki, lenézett, egy rosszhírű nő a neved, s tán még egy kis Kónya Lajos, Kucka se hálna veled. Ők pedig – ó nem kényesek aztán! kis Kossuth-díjért megölelnék tán Lucifert is, az ördögök anyját …. S ha nekik is rossz vagy te, ledér, vajon a csókod, céda leány, mondd, számomra mit ér? …Fáj a szívem, hidd el, nagyon érted, s hozzád én hittel lehajolnék, bármilyen rossz vagy, céda, lenézett, jaj, de erőm már nincs, se hitem, hogy aki rossz, olyan árva, bukott, azt az egekbe vigyem.
S ahol szabadosan folytatta meséjét, Látszik, mennyei tűz táplálta elméjét. De mely nehéz légyen vitézi versekben Írni, megvallották sokan életekben. Megmutatta Máró, ki sok esztendőkig Faragta Dídóját, míg vitte felhőkig. Akkor is Homérus roppant forgácsai Lettek munkájának legszebb oszlopai. Mennyi szélvészektől hányatott sajkája Tassusnak, míg partra jutott Armindája. A szerelmes versek, úgy tetszik, könnyebbek, S a megterhelt szívnek olykor kedvesebbek. Ezekkel hirdette kerített völgyében Petrárka szerelmét hajdani időben. Ily versekkel hajtja Lázár szép bikáját A szűz elejében, kezdvén Florindáját: S téged is ültetvén a nyájas marhára Költség nélkül viszen Madrid látására. E kopasz Homérus olykor szunnyadozik, De mégis elméje most sem fogyatkozik. Sőt, ha gyalakúti híres forrásából Iszik, vagy drassai rózsa-szín borából, Látszik ugyan, hogy kezd őszülni Múzsája, De még azért kedves és vídám arcája. A szegény Kohári setét tömlöcében Szép verseket koholt képzelt szentségében. Ha egyebet nem nyert könyörgő lantjával, Legalább ösztönöz jeles példájával.
A Wikiforrásból Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez Itt hordta az anyja, mielőtt született, köszönd meg a tájnak, hogy óvta őt és körül a vastag árnyak hűsét is köszönd, s hajló lombját a fáknak; mind néked tartogatták! napod egére napnak és harcodhoz lobogónak, mely szökkenve véd a gonosz vermektől s nehéz munkádnak diadalt hoz. Napod és lobogód! s itt is mindenben úgy érzed lélekzetét, mint mikor melletted alszik s füledbe két kicsi hanggal szuszogja szíves életét. Szerelme egyre egyszerübb és szemében már nincsen félelem figyeli munkád, mosolyog és hangja sem hallik, úgy örül, ha napodon vers terem. Szűk holmidat vidáman összetartja és széttúr a gondodon s mint nap, zápor vizét az ázott lombokon, ráncaid úgy tünteti el homlokodon. Karolva óv s karolva óvod, míg körül leskel rád a világ s végül hosszu késeivel megöl; virág nem hull majd és furakodva féreg se rág, ha meghalsz s tested égetni lebocsátják. De mint esti harang hangjára toronyból a sok fehér galamb, a hangja száll utánad s csapdos majd ott alant.